Parti Nóra: „A színház lényege, hogy őszintén fogalmazzon”
Az Átrium fiktív társulatának egyik húzóneve a jelenleg öt kultúrbrigádos produkcióban rendkívül változatos szerepekben látható a sokoldalú színésznő. Parti Nóra 2014-től szabadúszó és korábban szerepelt a Nyócker, Meseautó és a Hyppolit c. sikerfilmekben is. Az Átriumot sajátjának érzi, mert szerinte a színház lényege, hogy őszintén fogalmazzon, arról beszéljen a maga valóságában, ami foglalkoztat minket. Azt tapasztalom, hogy egyik átriumos előadás mellett sem megy el a közönség, mindegyik után történik valami az emberekben.
A Chicago Velma Kellyje pályafutásod első énekes-táncos szerepe, ráadásul neked nincs váltód az előadásban. Milyen erőpróbát jelent fizikailag, színészileg, technikailag?
Amikor elkezdtünk próbálni, azt éreztem, hogy ez egy másik bolygó! Az egész lényemet, minden porcikámat próbára tette ez a kihívás. Nagy kalandnak, bátor vállalkozásnak tartom a magam részéről. Le a kalappal az összes színész előtt, aki musicalben szerepel, mert ez egy hihetetlenül komplex műfaj. A technikai része volt a legnehezebb. A prózai szöveget is úgy kell mondani, hogy kijöjjön a zenére. Ha rossz ritmusban mondok egy mondatot, a táncosoknak nem jön ki a lépés, amit a koreográfus, Vári Bertalan kitalált. Az elején hihetetlen koncentrációt igényelt, nem tudtam teljesen beleengedni magam a szerepbe, most már kezdem jól érezni magam benne.
Miben érint mélyen a Velma típusú nők sorsa, küzdelme a fennmaradásért ?
Velmát a túlélés hajtja, ezért bármire képes. Tisztában van a világ működésével. Apukám ezt úgy fogalmazta meg kiskoromban, hogy fel kell készülni arra, hogy az egyik pillanatban magasba emelnek, a másikban elejtenek. Abban viszont nagyon eltérek Velmától, hogy soha nem voltam karrierista. A sikertől inkább zavarba jövök, illetve nem szoktam elhinni a világ fényezését. Tudom, hogy minden csak pillanatnyi illúzió. Velma kezdetben elhiszi, hogy ő a sztár, a mindenség, és ez így is marad örökre.
Alföldi koncepciója nyelvileg, közegében, látványvilágában is „roncsolt”, a kültelki művházas mai magyar valóságba ültetve mesél eltorzult értékrendről, az igazságszolgáltatás csődjéről.
Robi szépen lepusztította, lecsupaszította, kopogóssá, sűrűvé tette a Chicagót. Az ének, taps, fürdünk a fényben hangvétel helyett végig gyomorszorító érzést kelt. Annyira sötétre hangszerelte az előadást – szerencsére –, hogy színészileg sem egyszerű ezt megélni. Nincs feloldás, mint például Az Őrült Nők Ketrecében, ami happy enddel, boldogsággal zárul.
Az Őrült Nők Ketrece Jacqueline-jaként a revüszínpadok konferansziéjának elengedettségével, magabiztos életvidámságával robbansz be a fináléban. Előtanulmánynak tartod némileg ezt a szerepet a Chicagóhoz?
Nem nevezném annak, mivel a zenés-táncos rész nem érint Az Őrült Nők Ketrecében. Önálló kis betétjeim vannak a közönséggel, és csak pár sort énekelek. Jacqueline-ban szeretem a jó kedélyét, a nyitottságát, az elfogadását. Én is mindenkit az alapján fogadok el, hogy milyen ember, nem pedig az alapján, hogy esetlegesen hogyan éli a szexualitását.
Forrás: Átrium
Fotók:Lakatos Péter, Mészáros Csaba
