Brasch Bence: „Szeretek szenvedélyes karaktereket megformálni”

Az utóbbi időben Brasch Bence napjai igazán mozgalmasan telnek: a népszerű színész konkrétan ki sem látszik a munkából. A mostani évadban már a harmadik bemutatójára készül, előtte pedig végigforgatta a nyarat, így nem csoda, hogy nem marad elég ideje az írásra. Aktuális feladatokról, fontos szakmai kihívásokról, a focihoz való viszonyáról és a legkedvesebb sportjáról is beszélgettem a Vígszínház művészével…

December közepén mutattátok be a Válásguru című előadást a Rózsavölgyi Szalonban, ahol ebben a szerepben debütáltál.
Valóban először léptem fel ott, és mivel rég játszottam ilyen kis térben, már nagyon vágytam rá, hogy adódjon egy ilyen lehetőség. Kimondottan élveztem a munkát, vélhetően azért is, mert szeretem az ott dolgozókat, és szeretem a Szalon bensőséges hangulatát is. Mindig jó oda bemenni.

Az előadásban a Válásguru ügynökség alapítóját, Ericet alakítod, aki egy igencsak jól jövedelmező szakítócéget vezet, és, az előadás ismertetőjét idézve, „ügyfelei megbízásából vállalja, hogy helyettük mondja ki a végső szót és hagyja el azok párját. Válást közvetít.” Érdekes a téma, téged mi ragadott meg benne?
Amikor először olvastam Tristan Petitgirard darabját, nem igazán kapott el. Igaz, én akkor egy nyersfordítással találkoztam, és tudtam, hogy még átdolgozásra vár, úgyhogy bíztam benne, hogy a frissített verzió jobban magával ragad. És valóban, Karácsony Ágnes dramaturg rengeteget dolgozott vele, ami nagyon jót tett az anyagnak: Áginak köszönhetően feszesebb, igazibb és humorosabb lett. Ami a témát illeti, szakítani nem a legkellemesebb dolog. Nekem is volt olyan időszak az életemben, amikor nem tudtam ezt megtenni, és inkább megvártam, amíg a párom mondja ki, hogy vége van. Nehéz odaállni a másik elé: egy ilyen helyzetben ugyanis döntést kell hozni, és az is lehet, hogy rosszul döntünk.

Leginkább kinek szól ez a produkció?
Minden korosztálynak ajánlanám, mert úgy gondolom, hogy a fiatalok, a középkorúak és az idősebbek is tudnak azonosulni vele valamilyen szinten, de főleg azok érzik át igazán a darabbeli élethelyzeteket, akik voltak már komoly párkapcsolatban. Azoknak is szól, akik jártak már olyan cipőben, hogy szenvedélyesen szerelmesek voltak, aztán a kapcsolatuk valamilyen okból véget ért, és úgy hagyták ott őket, hogy nem kaptak megfelelő választ arra, hogy valójában mit rontottak el…Ez egy rendkívül kiszolgáltatott helyzet, amellett, hogy pocsék érzés is. Azért is szeretem a Válásgurut, mert számomra mindig érdekes olyan darabban játszani, ahol végig a színpadon vagyok, és hál istennek, most több ilyen előadásom is fut. Nagyon tanulságos, hogy mi minden játszódik le bennem, és hogy milyen módon figyelem a többieket-kollégákat, amikor úgy vagyok jelen, hogy éppen nincs szövegem, miközben egy percre sem szabad kiengedni, megpihenni. Izgalmas, ugyanakkor meglehetősen bonyolult.

Az idei évadot egy a pályafutásod szempontból mindenképpen különleges premierrel indítottad az Átriumban. A Bálna című előadást nemcsak rendezőként, hanem szerzőként is jegyzed. Az írás mikor és hogy jött az életedbe?
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen sokat foglalkoztunk dramaturgiával, a színházcsinálásnak ezzel a részével, de valójában a 2020-ban bemutatott Isteni végjáték című produkció hozta meg a fordulatot. Eredetileg én rendeztem volna, de akkor szerződtem a Vígszínházba, és a rendezés már nem fért bele az időmbe, viszont addigra már sokat dolgoztam vele. Volt egy nyersfordítás, azt adaptáltam magyar színpadra Ugrai István dramaturggal, az Átrium igazgatójával, művészeti vezetőjével.
A darab megannyi társadalmi problémával foglalkozik, és mivel az eredeti szöveg nem hazai színpadra íródott, sokat kellett rajta alakítani, hogy itthon is érvényes és aktuális legyen. Ha a rendezést teljes egészében nem is tudtam vállalni, Alföldi Robi megkért, amikor csak tudok, legyek ott és nézzem „kívülről” a próbákat, így tulajdonképpen társrendezőként dolgoztam az előadásban. Akkor és ott indult nálam az írás… Ezután hosszú ideig keresgéltem azt a művet, amelyet szívesen színpadra állítanék, de nem találtam olyat amelyiknél úgy éreztem, hogy ezt most azonnal meg akarom rendezni. Mígnem egy 1979-es színházi folyóiratban olvastam egy Görgey-darabot, és olyannyira megragadott a témája. hogy elkezdtem átírni az első két jelenetét. Az átdolgozott változatot megmutattam Ugrai Istvánnak, aki rögtön megkérdezte, miért nem írok egy saját darabot?

Erre írtál egyet…
A Bálnán másfél évig dolgoztam, Istvánnal közösen fejlesztgettük. Hatalmas munka volt, de számomra igazi szerelemmunka.

Rendezőként hogy élted meg a próbafolyamatot: könnyebb vagy nehezebb volt, mint amire számítottál?
Könnyebb is volt, meg nehezebb is. A színészekkel fantasztikusan jól tudtam együtt dolgozni, mert nagyon hittek nekem, és nagyon bíztak bennem. Nagyszerű csapat jött össze. Számomra akkor és ott a felelősségvállalás jelentette az igazi kihívást, mert tudtam, ha valami nem jól sikerül, vagy ha nem megfelelően működik, akkor az az én saram: úgy éreztem, hogy arról én tehetek, úgymond én vagyok a felelős érte. Amikor „csak” színészként vagyok benne egy előadásban, a főpróbahéten akkor is meg tudok borulni, el tudok bizonytalanodni azzal kapcsolatban, hogy mit és hol csinálok rosszul. Namost, a Bálna az első rendezésem, ráadásul én is írtam a darabot, úgyhogy ebben az esetben a premier közeledtével a bizonytalanság érzése meghatványozódott nálam: a tudat, hogy én tartom kézben az egészet, hatalmas felelősséggel nehezedett a vállamra. De természetesen ebből a színészek semmit nem vettek észre. A bemutatón izgultam is rendesen, ami érthető, de az az este nagyon jó élményként és szép emlékként maradt meg bennem.

A közönség szereti az előadást?
A premier óta nagyon jó és pozitív visszajelzéseket kaptam, aminek hihetetlenül örültem. Sokan megjegyezték, hogy személyes dolgokat éltek meg az előadás kapcsán, ami különösen jólesett. A Bálna dramaturgiája egy picit csavaros, mert elég sok mindenről akarok beszélni benne: lehet, hogy ha majd belevágok a következő munkába, akkor kiválasztok egy-két tematikát és azokat helyezem a fókuszba. Már van is egy konkrét terv a fejemben, csak most nincs időm belekezdeni. Nagyon szívesen nekiveselkednék, csak tudom, hogy nem lenne rá annyi időm, amennyit ezzel foglalkozni kellene, az pedig idegesítene. Úgyhogy egyelőre csak jegyzetelgetek, monológokat, meg kis dialógokat írok.

Tervezed, hogy a jövőben komolyabban foglalkozni fogsz az írással?
Nemrég elvégeztem egy forgatókönyvíró-kurzust, a MOME-n, Köbli Norbertnél, ami nagyon tanulságos volt. Van egy forgatókönyv-tervem is, igaz, még csak egy-két jelenet készült el belőle, de most azzal sincs időm foglalkozni. Viszont október óta műsoron van a Lesz, ami lesz című improvizációs játék a Vígszínházban, ehhez Komán Attilával mi írjuk a feladatokat, a rövid konfliktus ábrázolásokat, ami szintén remek írói gyakorlat. Úgyhogy folyamatosan foglalkozom ezzel a műfajjal, ami azért is ajándék számomra, mert az írás hihetetlenül feltölt, nagyon szeretem.

Ha már a Vígszínházat említetted: korábban a Budaörsi Latinovits Színház tagja voltál, ahol jól érezted magad. 2020-ban mégis a Szent István körúti társulathoz szerződtél. Ezzel egy régi vágyad vált valóra, vagy egyszerűen a sors hozta így?
Amikor Rudolf Péter megnyerte az igazgatói pályázatot és felhívott azzal, hogy szívesen látna a társulatban, abszolút azt éreztem, hogy jönnöm kell, hogy itt akarok lenni. Előtte nem foglalkoztatott ez a gondolat, nekem csak az volt a fontos, hogy színházat csináljak, és szerencsére ez megadatott: kiváló kollégákkal, rendezőkkel és remek darabokkal dolgozhattam.

Hogy érzed magad a „Vígben”?
Szeretem ezt a színházat, jó ide bejönni. Sok barátom van itt, és nagyszerű előadásokban veszek részt. Most például a Tennessee Williams-darabot várom nagyon: a színészek miatt, a rendező miatt, a darab miatt… Meg magam miatt is, mert pár évvel ezelőtt elég sok szenvedélyes szerepet játszottam, és nagyon szerettem ezeket a figurákat, de most egy ideje kevesebb ilyen karaktert kellett megformálnom. A Macska a forró bádogtetőn-ben Brick pont ilyen szerep, és nagyon szeretnék a mélyére ásni. A filmet is szerettem, és a darabban nagyon bonyolult jelenetek vannak… Amióta a Vígben vagyok, Valló Péter minden évadban rendezett engem, és úgy érzem, hogy igazán jól tudunk együtt dolgozni.

Térjünk át a színpadról a képernyőre, merthogy sokunk örömére szerepelsz az RTL nagy sikerű Gólkirályság című sorozatában.
Egy focikapust játszom benne, a csapat egyik tagját. Az újdonság erejével hatott, hogy beleszagolhattam a fociöltöző levegőjébe…

Amúgy hogy viszonyulsz a futballhoz?
Gyakorlatilag semmi közöm nem volt – és most sincs – hozzá. Sosem rúgtam a bőrt, és a tévében sem nézem a közvetítéseket, mérkőzéseket. A forgatás idején profi focisták foglalkoztak velünk, sőt, a szerepemre készülve külön kapusedzésekre is jártam, amit felettébb élveztem, pedig nem akkor voltam a legjobb kondimban egyébként. Ráadásul, kicsit necces volt a helyzet, mert eltörtem az ujjam a forgatáson: egy pillanatra nem figyeltem, rosszul tartottam a kezem, és rárúgták a labdát, úgyhogy több héten át törött ujjal dolgoztam. Ezzel együtt jó szívvel emlékszem vissza azokra a hetekre. Egyrészt kiváló kollégák társaságában töltöttem a nyarat, másrészt ilyen sokat még nem álltam a kamerák előtt egyhuzamban. Harmadsorban egy ilyen sűrű forgatási időszak meglehetősen intenzív tempót diktál, és nagyon jó rutint ad például abban, hogyan kell mentálisan erősnek lenni ahhoz, hogy napi szinten tudjak hosszan koncentrálni a forgatáson.

A végére sem kaptál kedvet a focihoz?
Amikor forgattunk, elkezdett egy kicsit érdekelni a dolog, de azóta már alábbhagyott az a kis lelkesedésem is. A futball valahogy nem az én sportom, azt hiszem, nem is vagyok benne elég ügyes.

Mi a te sportod?
Bokszolok, és azt nagyon szeretem. Még az egyetem alatt kezdem el, negyedévben. Akkor másfél évig intenzíven űztem, azután pedig a pár hónapig tartó aktív időszakok és a hosszabb-rövidebb kihagyások váltották egymást, mígnem tavaly szeptemberben helyreállt a rend. Azóta hetente 4-5 alkalommal edzem, és amikor időm engedi, kétszer is lemegyek egy nap. Időnként megkérdezik tőlem, hogy mit szeretek a bokszban. Szeretem a technikáját, a pszichológiáját. Ez egy megerőltető sport, ugyanakkor egy igen hatékony mozgásforma, fogytam is tőle legalább tíz kilót. Nézni is imádom. Ez is sokat számít, hogy jól tudok fejlődni, és ez sikerélményt ad. Ráadásul roppant szerencsés vagyok, mert a sors összehozott egy csodálatos edzővel, Flóris Lászlóval, aki a sporton túl sok szempontból fontos és meghatározó ember lett az életemben.
Szóval miatta is különleges számomra a boksz. Egyszerűen megőrülök, ha nem tudok lemenni legalább 3-4-szer egy héten, Mindenképpen szükségem van a rendszeres mozgásra, mert az edzések után sokkal jobb a közérzetem, és fizikailag is jobban bírom a munkát, például amikor dupla előadást játszunk. Próbaidőszakban a délelőtti próbák előtt le szoktam menni edzeni, mert tudom, hogy ha reggel boksszal indítok, akkor sokkal jobban egyben van a napom, mint ha nem edzenék.

Szűcs Anikó
Fotó: Emmer László és Molnár Miklós