Mivé lesz Nérócska? - Beszélgetés Fábián Péterrel

Néró, a véres költő című Kosztolányi regény alapján készül a k2 Színház évadnyitó előadása, amit a Benczúr Házban mutatnak be. A k2 Színház egy ambiciózus fiatal alkotókból álló társulat, legalapvetőbb célja a társadalmi folyamatokra való reflektálás a színház nyelvén. Fábián Péterrel, a társulat egyik művészeti vezetőjével, az előadás rendezőjével beszélgettünk.

Miért Kosztolányi szövegét vettétek elő?
Kezd hagyományunkká válni, hogy minden évadot tantermi előadással kezdünk. Mi is szeretjük ezt, és úgy tűnik, a diákok is kedvelik.

Ti mit szerettek ebben a műfajban?
Azt, hogy a fiatalok nagyon jó közönség. Izgalmas és valós eszmecseréket folytatunk az előadás kapcsán, mivel megengednek maguknak olyan személyes közléseket, amelyek az adott problematikáról eszükbe jutnak. Ilyenfajta közvetlenségre és nyitottságra egy hagyományos színházi formában nincs mód. Ez a dolog nemes része, a profán pedig az, hogy kevés pénzből gazdálkodunk – és miután egy ilyen előadást létrehozunk, úgy tudjuk elvinni sok helyre, hogy az már alig kerül valamibe. Az évek során pedig az is kiderült, hogy azok a művek, amelyek rajta vannak a kötelező vagy ajánlott olvasmányok listáján, még nagyobb érdeklődésre tartanak számot, ezért el is döntöttük [Benkó] Bencével, hogy ezek közt a művek közt kutakodunk, és megkeressük, melyek érdekelnek minket. Bence így „találta meg” Az apostolt, én a Kosztolányi regényt.

Korábban olvastad egyébként?
Történetesen igen, mert nagyon behúzott, és most újraolvasva is izgalmasnak találtam. Különben nem feltétlenül olvastam el a kötelezőket, ahogy mások sem. Ezért is gondoljuk azt, hogy egy-egy ma már talán nehezebben hozzáférhető szöveget színházként könnyebb eljuttatni a diákokhoz. Mindig igyekszünk megtalálni azt a nyelvet, amihez jobban tudnak kapcsolódni – hiszen még mi sem vagyunk tőlük olyan messze életkorban.

Mi van ebben a regényben, ami érdekes lehet egy mai gimnazistának?
Pontosan ezzel a kérdéssel dolgozunk, illetve azzal, amit válaszolunk erre. Minket ugyanis az fogott meg Kosztolányi regényéből, hogyan tudjuk megmutatni azt a folyamatot, hogy egy tizenhét éves srácból őrült diktátor válik. Az érdekel minket, hogy ebben neki mennyi a felelőssége, hogy miért nem veszi észre azokat a jelzéseket, amelyeket márpedig küldenek neki, és amelyek fékek lehetnének az ő tombolásában, illetve mekkora felelőssége van a környezetének abban, hogy nem képes úgy kommunikálni vele, hogy vissza tudná őt fogni. Úgy gondoljuk, hogy érdekes lehet arról gondolkodni, hogyan kritizálunk jól, hogyan tudunk hatni azokra a folyamatokra, amelyekben közös felelősségünk van. Arra keressük a választ, milyen módon tudunk befolyást gyakorolni azokra, akivel valamilyen kapcsolatban vagyunk. Egyáltalán észleljük-e a másikon a változást, és képesek vagyunk-e megakadályozni, hogy az illető átkattanjon. Igyekszünk megmutatni, hogy ez az alak eleinte egyáltalán nem egy utálatos valaki, akit közösen gyűlölünk – mint ahogy egyszer csak mégis ilyenné válik. A folyamatot igyekszünk vizsgálni a majdani nézőinkkel: hogyan, mitől válik gonosszá valaki, hol van az a pillanat, amikor még visszafordítható lenne a változás, és hogyan lehet azt visszafordítani.

Az előadásaitok olyan adaptációkra épülnek – legyen az klasszikus, vagy valóságban megtörtént eset –, amelyek markáns színházi elképzelést közvetítenek. Amit eddig meséltél, abból ugyancsak egy bátran elrugaszkodó szövegek sejtek.
Be kell valljam, végül eléggé eldobtuk a regényt, és Kosztolányinak azt a felvetését tartottuk meg, amit ennek a változásnak a folyamatából mutatott meg. A fricska, hogy egy színházi közegbe helyezzük a történetet: egy súgó, rendezőasszisztens kiteljesedésében igyekszünk megmutatni ezt a felvetést.
Aktuálisan életszerű.
Egyébként azt veszem észre, hogy manapság már az is aktuálpolitikai színezetű, ami valami sokkal általánosabb dologról szól – az pedig rendben levő, hogy a színház arról szól, ami van.

A szöveg tehát úgy készült el, hogy megkerested a regénynek a ma is érvényes felvetését?
Az olvasópróbára készítettem egy regényfeldolgozást, amiről tudtuk, hogy változni fog. Bár nekem már felolvasva is túl szépnek, kosztolányisan ömlengőnek tűnt, de napokig dolgoztunk vele. Aztán hoztunk egy drámai döntést, hogy nem lesz így jó, viszont kezdjünk el azon gondolkodni, hogyan válik ebből a Nérócskából ócska Néró. Improvizáltatni kezdtem a színészeket, aminek a vége egy olyan előadás lesz, hogy a társulat éppen a Nérót próbálja – így az eredeti szövegből is elhangoznak részletek. A színészek improvizációjához alighanem sokat adott, hogy már beléjük költözött egy világ és egy történet, hiszen a szereposztás, a feladatuk nem változott. Ez sajnos nem volt tudatos a részemről, de szerencsésnek látom ezt a folyamatot, hogy foglalkoztunk az eredeti anyaggal is, amiből aztán szabadon tudtunk dolgozni.

Proics Lilla

Értékelés: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)