Makranczi Zalán: "Mindenki először tegye rendbe a saját életét!"

Makranczi Zalán előadó, színész és szinkronszínész, utoljára a Vörösmarty Színház művésze. Öt éve szabadúszó rengeteg szereppel, és filmmel a háta mögött, jelenleg is igen aktív. Lehet vele találkozni komédiában, drámában, filmsorozatban, musicalben, dokudrámában, és önálló előadással is fellép. A népszerű színészt a függetlenségről, aktuális munkáiról kérdeztem.

Nem bántad meg, hogy magad mögött hagytad a színházi keretet, társulatot? Miért döntöttél így?
Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy amíg a Nemzeti Színházban voltam, nagyon csúcsra voltam járatva, és nagyon pörgött az élet. Tehát egy ilyen vákuumban találja magát az ember és elkezd gondolkodni, hogy ezt a szakmát miért is csinálja: „Jó-e ez nekem”. Kicsit rendszereznem kellett a dolgokat. Fehérvár meg pont annyira volt messzebb Budapesttől - ráadásul én nem vezetek, - hogy már nehéz volt összeegyeztetni a gyerekneveléssel ezt az életet. Elkezdtem törekedni arra, hogy mégis olyasmi életet éljek, ahol a szakma és a magánélet egyenlő arányban meg tud férni egymás mellett. Ezért döntöttem inkább a függetlenedés mellett.

Nem jár ez egy fokozott létbizonytalansággal? Vagy ugyanúgy megtaláltak a szerepek, jönnek a felkérések?
Hál’ istennek, jönnek. Az elején nagyon meg volta ijedve, hogy jaj, most mi lesz. Akkor mindent elvállaltam, ami szembe jött, és akkor egyszer csak megint ott találtam magam, hogy hét bemutatóm van egy évben. Hát az rengeteg. Annyit egy idő után egy színész nem is tud normálisan, épp ésszel, felelősségteljesen megcsinálni. Akkor el kezdtem azt mondani, azt mantrázni magamnak, hogy két-három bemutató egy évben. Már kettővel nagyon jól ellenék, ha ezek olyan darabok tudnának lenni, amiket szeretek, amik aztán futnak sokáig. Tulajdonképpen ez össze is jött. Az évi két-három bemutatóm az meg van. Ráadásul van egy csomó futó darabom, ami évek óta megy, legalábbis amióta szabadúszó vagyok, 5-6 éve, és ezzel én így nagyon jól elvagyok.

A nézők találkozhattak veled pozitív, negatív szerepekben egyaránt. Mi áll hozzád közelebb?
Nem szoktam ezt így mérlegelni, hogy pozitív, negatív. Én inkább a lehetőséget szoktam nézni, hogy mi a darab, mi az, amiben lehet szerepelni. Például most legutóbb, amikor a Teljesen idegeneket csináltuk (szerk: Paolo Genovese 2016-os filmjének színpadi változata Czukor Balázs rendezésében a Játékszínben), akkor ott sem volt kérdés, hogy én a jófiú, vagy a rosszfiú vagyok-e benne, végül is ott mindenki sáros. Nem ez a lényeg. Azt nézem, hogy kikkel játszom, ki rendezi, milyen lesz a próbafolyamat, milyen az alapanyag, és ha úgy látom ez így mind tök jó, akkor már hatodrangú dolog, hogy akkor abban nekem pozitív, vagy negatív szerepem van. Úgy gondolom nincs olyan szerep, ami egyértelműen pozitív, vagy negatív, ezek árnyalatait igyekszem mindig képviselni.

Havonta saját előadással lépsz fel a Fészek Művészklubban, illetve több helyen is. Platón művét, Szókratész védőbeszédét adod elő, ahol egy szál magadnak kell lekötnöd a közönséget. Miért pont erre és nem egy hagyományos műre esett a választásod? Szókratész pere, védőbeszéde nem mindennapi, áthallásos téma: az eredeti mondanivaló közvetítése a célod a jelen társadalmának?
Nem egy hagyományos mű, nem is egy hagyományos előadásmód. Egy monodrámában szokott lenni díszlet, jelmez, az ember megpróbál megszemélyesíteni valakit, eljátszani egy szerepet. Általában egy monodráma egy ember köré épül, a színész az ő bőrébe bújva megpróbálja a nézőknek elmondani annak az embernek a történetét. Ehhez képest ez a monológ annyiban más, hogy amikor Szókratész elmondta ezt a beszédét, próbált érvelni, a saját életét megmenteni. Ami ugye nem sikerült. A nézők között ott ült Platón, aki aztán emlékezetből leírta ezt a védőbeszédet. Klasszikus módon ez nem egy monodráma, hiszen valakinek az utolsó nagy beszédét kell előadni, és innentől kezdve ez egy másik alaphelyzet. Nem is kezeljük emiatt monodrámaként a darab rendezőjével Ceizel Gáborral, hanem sokkal inkább úgy kezeljük, mint egy szöveget, aminél nagyon fontos, hogy időről időre elhangozzék. Mert olyan gondolatokat tartalmaz, ami azt gondolom, hogy 2400 éve nem változott. Ez már kiállta az idő próbáját. Örökérvényű. Szókratész tulajdonképpen nem beszélt másról, mint amiről ma beszélünk: „emberek, mindenki először foglalkozzon a saját dolgával, tegye rendbe a saját életét, saját lelkét, és onnantól kezdve lehet bármit is csinálni.” Tehát ha külön, külön mindenki rendbe tenné saját magát, akkor nem lenne gond ebben a világban. Csak ugye az összes sérelmünket rázúdítjuk másokra, és minden probléma aztán ebből származik. Mindig valami mást akarunk mutatni és közvetíteni, mint ami bennünk van. Tehát ha én meg vagyok bántva, nem elmegyek sírni a sarokba, hanem bele rúgok az első szembejövőbe. Nagyon sokan ilyenek, hogy máson verik le a saját problémáikat. Ezt kezdi el boncolgatni, hogy ennek miért nincs értelme. Azt gondolom, hogy ez nem változott 2400 éve. Szókratész azt mondja, hogy az ember először foglalkozzon a saját lelkével, abból származik minden jó a magánéletben és a közéletben is: „nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára.”

Rendszeresen szinkronizálsz is. Lehet, kevesen tudják, de például a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs akció-thrillerben a washingtoni magánnyomozó, Kowalski a te hangodon szólalt meg magyarul. Ezt én is csak nem rég tudtam meg.
Külön örülök, a szinkronban az mindig egy dicséret, csak az emberek nem tudják. Azt hiszik, hogy nem, pedig egy szinkronban az a legnagyobb dicséret, amikor az emberek azt mondják: „jaj, nem is ismertem meg a hangodat!” A szinkronizálás egy alkalmazott művészet. Egy színésznek nem az a jó, ha azt mondják, hallották szinkronizálni valamelyik sorozatban, hanem amikor azt, hogy: „mondták a stáblista végén a nevedet, melyik is voltál te?” Mert akkor ez azt jelenti, a színész annyira bele tudott helyezkedni abba a karakterbe, és eltalálni a helyes arányt. Úgy szoktuk mondani, nem dobta le magáról a film a hangomat, és az nagyon jó. Azért érdekes ez a Ruben Brandt-nál, mert technikailag a Kowalski nem rám lett kitalálva. Angolul nem is én csináltam, én csak magyarul szinkronizáltam le. Volt egy casting, és az alapján kaptam meg. Az egy nagyon jó kis munka volt.

Később megnézted a filmet?
Hogyne! Sőt, a premierre mentünk el. Csodálatosan szép volt. Én imádtam.

Almaviva gróf, Cosimo, Fritz Teufel a Macskafogóból, Szókratész… igen színes repertoár… szabadúszóként mennyire válogathatsz a szerepek közül?
Van még Herzl, van még Bunbury, és van még A Pulitzer – ügy amit játszunk.
Jönnek a felkérések, és én döntöm el, hogy van-e rá időm, energiám, kapacitásom, vagy nincs. Felelősen át tudom gondolni, hogy állok-e olyan energia szinten, hogy egy nagyobb szerepet el tudok vállalni, amivel elviszem a vállamon az előadást.

Van olyan előadásod, amit külön kiemelnél, ami közel áll hozzád, vagy kihívás számodra?
A Szókratésznél nagyobb kihívás nem nagyon van. Azon kevés színész közé tartozom, akiről elmondható, hogy ha belenézek a naptáramba, akkor nincs olyan előadás, amire azt mondanám, „Ajj, a francba, ma ez van…” Igazság szerint én az összes szerepemet nagyon kedvelem.

Kérdezhetek a 2021-es terveidről? Vannak már konkrétumok, felkérések? Hol láthatunk jövőre?
Most még semmit nem látok így 2021-re. Azt tudom, hogy most csináljuk a Mintaapák című sorozatot, és amellett per pillanat nagyon nehéz bármilyen munkát is bevállalni. Mostanában fog eldőlni, hogy jön-e a következő évadja, vagy nem. Ha igen, akkor arra az időszakra, amíg forgatok, valószínűleg nem is fogok semmilyen munkát elvállalni. Hanem majd előtte meg utána, amikor kicsit felszabadulok. Inkább majd akkor.

Vrábel Ilona Éva
Fotó: Makranczi Zalán archív/Facebook

Értékelés: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)