Kramer kontra Kramer színházi ősbemutató

Nagy Ervin és Kovács Patrícia június 26-tól a családi dráma sújtotta Kramer házaspárt alakítja a budapesti Belvárosi Színházban. Kettejük találkozásáról és magáról a darabról beszélgettünk velük.

Amikor az ember társulati tag, akkor tulajdonképpen megkapja a szerepet, magánszínháznál azonban igent vagy nemet kell mondani. Miért mondtatok igent erre a darabra?
Nagy Ervin: Életem egyik legnagyobb filmélménye a Kramer: gyerekkoromban láttam. Ha úgy vesszük, ez volt az első művészfilmes élményem, ami az emberben elég mély nyomokat hagy. Fekete-fehérben láttam, emlékszem, mert tévén néztem. Igen, ez már olyan régen olt, amikor még csak ilyen tv-k léteztek. Kicsit fájt a fogam, hogy az Esőember után, megint egy filmadaptáció jön, de tényleg nagy hatással volt rám a film és úgy érzem, most van is róla mit mondanom, mert van egy kétéves gyerekem nekem is. Nem egyszer, nem kétszer kerültem már otthon én is éles szituációba a munkám miatt, úgyhogy a téma elég közel áll hozzám. Mondjuk én Ted Kramerrel ellentétben eléggé hirtelen haragú és temperamentumos ember vagyok, de aztán könnyen el is felejtem az egészet.

Kovács Patrícia: Én például azért is jöttem el a Vígszínházból, mert, úgy érzem ott nem kaptam volna meg egy ilyen szerepet, mint Joanna. Nagyon jól esett, hogy Orlai Tibor producer és Rába Roland, a rendező is meglátta bennem ezt, mert úgy érzem, hogy több vagyok annál, mint amit általában gondolnak rólam. Megnyugtató, hogy ők is így gondolták. A film számomra is nagy élmény volt, olyannyira, hogy rögtön elolvastam a regényt is. A darab egyébként sokkal inkább hasonlít a regényre, mint a filmre, jóval árnyaltabb.

Nagy Ervin: A regény olyan számunkra, mint egy instrukció-gyűjtemény. Sokkal részletesebben írja meg, hogy mi történik például Teddel. A történet ugyanis onnan kezdődik, amikor már valami nagyon elromlott a Kramer családban, és ez sohasem egyszerű folyamat. Amikor az ember életében valami elromlik, akkor a kezdetekre visszatekintve mindig észlelhető, hogy már akkor ott vannak a kis hazugságmorzsák. A regényben nagyon jól benne van, hogy mik ezek a morzsák, milyen ez a házasság valójában. Nem százas a szerelem, sem a gyerekvállalás – bizonyos lelki motivációk hiányoznak mindkét emberből, és ennek megértésében sokat segített nekünk a regény.

A gyerek-nő-szabadság problémája ma aktuálisabb, mint mondjuk 1979-ben, a film bemutatásakor volt?
Kovács Patrícia: Nem feltétlenül. Már a regényben is benne van az, ami természetesen engem is foglalkoztat: hogyan tudok színésznőként, feleségként, anyaként és barátként úgy létezni, hogy közben megőrzöm a szuverenitásomat. Hogy mi lesz akkor, ha majd másképp is akarom magamat értelmezni, mint anya.

Nagy Ervin: Nagyon kemény – én ezt eléggé közelről látom. Hadd ne mondjam, hogy a feleségem is hányszor dől bele a saját kardjába. Iszonyú gőzerővel csinál egy divatcéget, közben folyamatosan foglalkozik a családdal és a gyerekkel. Most a világ azt diktálja, hogy még alig vágták el a köldökzsinórt, de már menjél is vissza dolgozni, legyél rögtön trendi, nyerd vissza az alakod gyorsan, légy rögtön fitt és szép, meg persze ott a karrier is. És ahogy rájuk záporoznak ezek az elvárások, túl sok helyen kellene egyszerre megfelelni, és ettől folyamatos lelkiismeret-furdalásos helyzetben vannak. Ráadásul még ott van mellettük egy férfi is... Az összes emocionális élmény, ami a gyereket éri, és ami hosszú távon meg fogja határozni az ő életét, az anyán keresztül történik. A darabban én, az apa veszem fel ezt az alapvetően anyai szerepet. A lényeg, hogy a modern elvárások megpiszkálták a nőiség funkcióit, ami szerintem nagy baj. Úgy látom, téves női szerepértelmezések kezdenek kialakulni, aminek a nők nem nagyon tudnak megfelelni. Talán a férfiak viselkedésének, hozzáállásának kellene megváltoznia, hogy a nők ne akarjanak mindenáron kompenzálni. Nagyon nagy baj lesz, ha a nők el akarnak kezdeni férfit játszani: vagy azért, mert mi férfiak nem engedjük őket kibontakozni, vagy azért – és ez nagyon jellemző nálunk –, mert nem keresünk annyi pénzt, hogy minden rendben legyen otthon. Kicsit kezdenek elmosódni a nemi szerepek.

Kovács Patrícia: Én mondjuk az ütvefúróval nem kezdenék, de szinte bármit megcsinálok otthon, megtanultam mindent, és erre büszke vagyok. Élvezem ezt, és kifejezetten meg akarom tudni ezeket csinálni. Közben meg szeretem, ha kiveszik a kezemből a kalapácsot. De az, hogy én most itt vagyok és normális ember lettem, azt az édesanyámnak köszönhetem. Amit felfedeztem a világból, azt ő látta először. Mindent megosztottam vele. Az én anyaképem, hogy milyennek kéne lennie egy anyának, az az én saját anyám képe. De kezdem azt hinni, hogy erről le kell, hogy mondjak. Nem fogok tudni majd olyan lenni, mint ő volt velem. Ez iszonyú lelkiismeret-furdalás már alapból.

Dolgoztatok már együtt színházban?
Kovács Patrícia: Nem

Nagy Ervin: Dehogynem.:-)

Kovács Patrícia: Jaj, de, tényleg. Az Asztalizenében a Radnótiban... Olyan rég volt.

Nagy Ervin: Olyan rég volt? Százszor játszottuk el! (nevet) A Kramer kontra Krameren kívül a rendező, Rába Roland is kifejezetten érdekel. Ami volt munkám életemben vele, nagyon jó volt. Életünk első filmjében, a Nincsen nekem vágyam semmiben együtt játszottunk – nagyon fontos indulás volt.

Kovács Patrícia: Ervinnel az egyetemen pont váltottuk egymást, és Roland is a mi korosztályunk, ráadásul mindannyian hasonló iskolából jövünk, hasonló ízlést is képviselünk. Ebben a szabadúszó-létben mindig megküzdök azzal, hogy amikor elkezdek próbálni valamit, rájövök: mindenki más színházi nyelven beszél. Sokszor érzem, hogy emiatt kompromisszumokat kell kössek, ami nem mindig jó – sőt, általában nem az. Itt most ilyen gondok biztosan nem lesznek.