Csákányi Eszter és a szovjet édes élet

Annak idején úgy nevezték: „a szovjet hercegnő”. Apja az akkori világ egyik legnagyobb hatalmú embere volt: Leonyid Brezsnyev, a szovjet kommunista párt főtitkára, a szovjet birodalom tényleges vezetője. Galina Brezsnyeváról színdarab készült, melyet Dolcsaja Vita címmel, Csákányi Eszterrel a főszerepben.

Hogyan keveredett hozzád a darab?
Tavaly Szabó G. Lászlóval beszélgettem egy interjúban a szabad úszásról. Mondtam neki, hogy A hét asszonya után idén is jó volna valami hasonlót csinálni. Laci, amellett, hogy újságíró, cseh és szlovák tolmács is, otthon van az ottani színházi életben. És azt mondta, tud egy jó szlovák darabot, Peter Pavlac A vörös hercegnőjét. Elmondtam az ötletet Orlai Tibornak, rögtön készíttettünk is belőle egy nyersfordítást. Az alaptörténet nagyon tetszett, de a darabot frissíteni kellett, maibbá, aktuálisabbá tenni. Parti Nagy Lajost kértem föl, mert érti ezt a világot, a kommunizmust, és szinte minden írásában erősen és karakteresen benne van a múlt. Az íróval az olvasópróbán találkoztunk, ahol még nem volt meg a férfi szereplő, Lajos olvasta az ő szövegét. És Pavlac azt mondta, hogy mehet.

Mielőtt elkezdtél ezzel foglalkozni, tudtál valamit Brezsnyev lányáról?
Csak annyit, hogy a család fekete báránya volt, folyamatosan botrányok között élt, alkoholista volt és elmegyógyintézetben halt meg. A BBC készített vele egy dokumentumfilmet, tulajdonképpen ez a darab alapja is. Volt egy rész, ahol elvitték a gyönyörű, régi dácsájukba, amit egyszer elvettek tőlük, aztán visszakapták. Látszott, hogy már az autóban teljesen részeg. Télen forgatták, volt rajta egy piros bunda meg egy fehér, prémes sapka. Aztán volt egy vágás, és amikor visszanézett, a ruháján volt egy hatalmas hófolt, a sapkája összevissza állt, lehetett látni, hogy óriásit esett. És akkor belépett egy romhalmazba. Széttört mosdók, régi képek a falon, matracok… És ő részegen őrjöngött. Fájdalmas volt látni. Nem is azt, hogy ez egy régi rendszer maradéka, vagy hogy ő most szembesül ezzel, hanem azt, hogy mi maradt utánuk. Ezt ő sosem tudta feldolgozni. A korszak persze megvan nekem, voltam kisdobos, úttörő és KISZ-tag. Sőt, van egy Brezsnyev-élményem is! Általános iskolás voltam, amikor jött Magyarországra, és kivezényelték az iskolánkat a repülőtérre. Persze órákkal hamarabb ki kellett menni, ez valahogy ma is benne van a magyarokban, ha valakit fogadni kell… Reggel nyolcra mentünk, és valószínűleg négykor érkezhetett… A tűző napon álltunk, vártuk Brezsnyevet, ájultak el a gyerekek, és a tanárok kérdezték, hogy akkor mikor jön, mert addig bevinnének minket a tranzitba.

Végül jött?
Persze. Integetni kellett.

Láttad őt?
Erre már nem emlékszem. Álltunk sorba, és integettünk.

Mennyire fontos nektek az, hogy konkrétan Brezsnyev lányáról szóljon az előadás?
Nagy ember lányának lenni nem könnyű, akár rólam is szólhatna, csak nekem egész más a valós történetem. Engem az érdekel, hogy beszélhetek arról, hogy milyen híres ember leszármazottjaként élni. Nekem voltak kiemelt pillanataim is, mert mondjuk elkényeztettek a Vidámparkban, de az iskolában pont rosszul sült el. Konfliktus mindig volt ebből, de anyám és nagyanyám szenzációsan kezelték ezt a helyzetet. Egy ilyen családban nagyon fontos a háttér. Ez nagyon lényeges. Brezsnyevnél nem volt meg. És ennek az áldozata ő.

A partneredet, a riporter fiút Molnár Áron játssza. Őt hogyan találtad meg?
Áron idén végzett a Színművészeti Egyetemen, Gálffi László osztályában. Volt néhány jelöltünk, és nagyon örülök, hogy végül őt választottuk. Remélem, hogy ez neki egy jó workshop lesz. Tele van energiával, tehetséggel, sokat fog tanulni.

És a rendeződet, Ardai Petrát? Hiszen ő egy holland-magyar színházi ember, a magyar színházi életben csak érintőlegesen van benne, a saját, holland-magyar előadásaival.
Úgy éreztem, ezt mindenképpen nőnek kell rendeznie, mert igazi, kalandos, női történet. Petrát régóta ismertem, többször dolgoztam is vele, beugrottam a Holland cunami című előadásukba, az nagyon jó volt. Érdekel az ő színháza. És mindkettőnket izgat, hogy a valóság és a fikció hogyan keveredik, és ebből az egészből a mai közönség mit ért majd meg. Áronnal elmentek a Gödörbe, és csináltak egy kisfilmet, amiből több részlet is be lesz majd vágva az előadásba. A Gödör közönségét kérdezték a korszakról. Vicces válaszokat adtak, de ha jobban belegondolok, ez szomorú. Ugyanakkor talán jó, hogy néhány év alatt hogy eltűnt ez az egész, hogy ez már csak a mi korosztályunknak az emléke. Ezért egy fiatal műsorvezető fiú ül a stúdióban, és ő szembesíti a nőt a jelen és a múlt különbségeivel. Az emlékezés is nagyon aktuális nekem, és szerintem sok embernek. Hogy hogyan változnak az emlékeink, amikor már nem annyira valósak, mert közben sok minden történt, és ahhoz képest nézzük a múltat. Egyáltalán: mi marad meg bennünk, és mi marad meg másoknak rólunk, mire akarunk emlékezni, és mire már nem.

RZS