„Minden olyan színes volt…”
A punk halott és köszöni szépen jól van. Csakhogy alkalmanként színes tarajú főnixkakasként, acélbetétes bakancsával hatalmasat rúg kriptája falán és szelleme kiröppen a föld alól. Ekként történt a Gödör Klubban a Rendszerváltó punkok fesztiválján is. Egyébként meg: Punks are dads!
Asszem az elég szimbolikus, ha a nyolcvanas évek meghatározó hazai punkbandái 2010 nyarán épp egy medence Alján/alatt tépnek a húrokba. Földalatti, (underground) fojtogató, (Stranglers) csapzott. Épp autentikus közeg a pofozott, fenyegetett, bilincsbe vert, halálra szánt első és második hazai punknemzedék számára egy rapidrandira. Ott is volt, aki csak tudott. De ne szaladjunk előre.
A színpad még üres, a „vetítőben” Kövessy Róbert Pol Pot megye punkjai című 1999-es CPg-dokuja pereg. Zsenge tarajak, valamint meglett, kiérdemesült pajtások merednek a vászonra. Közben befutnak a főszereplők is. Egyenesen Pol Pot (gyk. Csongrád) megyéből megérkezik a kultikus CPg zenekar és feltűnik Pálinkás Szűcs Robi is, a film utáni beszélgetés házigazdája. A punk-kerekasztal lovagjai Robi az ETÁ-ból, Gerzson a Pink Panthersből, Hemü a Kretensből és Benkő „Güzü” „első rendű vádlott” Zoli a CPg-ből. Túl jól ismerik egymást, no meg a közönség is túl jól ismeri őket, ám ettől még jó kis beszélgetés kerekedik, noha az uraknak a mikrofon és színpad társaságában az ülő pozíció enyhén szólva is szokatlan.
De a kerekasztal welcome drink csupán az este igazán jó beszélgetéseihez. A legfontosabb ugyanis a találkozás maga. Rég látott országos cimborák borulnak össze. Én magam megilletődötten rázok kezet hőseimmel. Elsőnek Kutyáshoz, a CPg dobosához lépek oda. Szelíd tekintetű, apró, szerény, jó kedélyű figura. Azt mondja, ők csak zenélni szerettek volna… Sosem gondoltak arra, hogy ezért börtönnel kell lakolniuk. Mellékesen jegyzem csak meg, hogy nekem már csak azért is történelmi idő a punk hazai hőskora, mert 1985-ben születtem. Érdeklődve pillant rám, és azt kérdi: melyik hónapban? „Én ugyanis nyolcvanöt februárjában szabadultam. Tél volt, hó és hideg. És mégis, minden olyan színes volt…” Mint tudjuk, a börtön ablakába soha nem süt be a nap… Még egy morzsa punkromantika: a börtön kapujában ugyanis egy lány is várta Kutyást, akivel az előzetes utolsó napján ismerkedett meg.
Én meg megismerkedem néhány igazi pesti vagánnyal, akik szívesen anekdotáznak azokról a nyolcvanas évekről. Elámulva hallgatom a történeteiket a punkok és a szkinheadek spontán egymás ellen fordulásáról, a legendás csirkedarálós koncertről, a korabeli punk divatról, a Muter és a Fater klubról. No meg a máról. Egyikük üdvözült mosollyal meséli, hogy tinédzser fia azzal hívta fel a VOLT fesztiválról, hogy Agnostic Front koncertjén pogózott. „Mit mondhattam volna? És jó volt? Naná!” A CPg-s Güzü azt mondja, pár éve az ő fia is tarajt viselt, de ma már másként hordja a haját. Summa summarum: The punk is dead, and the punks are dads. Így múlik el…
Közben felcsendül a Pink Panthers dallamos trógerpunkja, ám sokkal energikusabb a Kretens profi showja. Hemü meghatottan és ittasan köszöni meg a közönségnek, hogy eljöttek, hogy itt vannak. Utána meg az est nagy meglepetése. Színpadra áll a CPg. Három éve nem zenéltek már együtt, alig tudják eljátszani saját nótáikat, de pont ettől a színpadi töketlenkedéstől lesz pank a dolog. Sosem hittem, hogy látni fogom őket játszani, és ím.
A következő két (ETA, QSS) fellépő is azt látszik igazolni, hogy amint nyakukba akasztják a gitárt ezek a punkságukat a szavak szintjén lezáró, középkorú férfiak, (idétlenül hangzik, tudom, de van jobb szó?) kisimulnak a ráncaik, kidagadnak az ereik és kiordítják torkukból azt az örökkön aktuális fájdalmat, amitől punk a punk. Szóval, ha a punk halott is, a punkok semmiképpen nem öregszenek, a műfaj meg – bár egy éjjelre cinikus mosollyal elhagyta koporsóját - alussza tovább csipkerózsika-álmát. Reméljük szájon csókolja még párszor a valami lila hajú múzsácska.
-vn-
