Valentin napi szubjektív filmes összeállítás I.
Nemsokára elérkezünk a csokoládé és rózsa árusok kedvenc ünnepéhez. A szerelmesek ilyenkor, "Valentín napon" szívesen áldoznak az egyik legcsodálatosabb érzés oltárán. Jelen összeállításunk abban segít, hogy ha mozgóképpel tennék meghittebbé és "összebújósabbá" e napot, mire ne essék a választás, mi az, amitől még Ámor is maga ellen fordítaná kis nyilacskáját.
Csak szexre kellesz. Sokan ezzel a mondattal jellemeznék a "mai fiatalok életvitelének egy részét. A filmkedvelőknek azonban ez a mondat egyet jelent a millennium után készült szerelmi történetek toplistás szemetével. Az Ashton Kutcher és Natalie Portman jelenlétével operáló film nem, hogy életben maradni képtelen az első negyed óra után, de a néző szinte könyörögni kezd a mielőbbi halál beálltáért. Erre pedig a legnagyobb okot a röhejes és tipikusan a fiatalabbaknak imponálni történet, valamint Kutcher vérszegény, ciki, és Portman kősziklához hasonlatos, vagyis üres, érzelemmentes - és ha nézned kell, olyan érzést vált ki, mintha megdobnának vele -, hulladék alakítása szolgáltatja, amit néhány merész ember esetleg a játék szóval illetne.
Oly sok hasonló, tipikus amerikai film van már a filmtörténelem jegyzékeiben, hogy az embernek valóban el kell gondolkozni: vajon érdemes-e egy újabbat megnézni, vagy inkább kerülje el jó messzire? A válasz a Túl jó nő a csajom esetében már a cím révén is adódhatna: Fussál a jó ízlés nevében! Jim Field Smith első nagyjátékfilmje bár maradt volna a "megvalósítását az örökkévalóságig elhalasztom" asztalon, de persze ez nem történhetett meg - sajnos -, így lekaptak hozzá egy nagy adagnyi sablont, pár középszerű színészt, egy újabb bugyuta történetet és mellécsaptak egy kivételes mennyiséget a "kínos" címszójú, amerikai filmek terén hatalmas forgalomra szert tevő adalékból. Az eredmény a leírtak alapján is elképzelhető, a valóságban viszont sokkal rosszabb!
Hogy kis hazánk se maradjon ki a jóból, ugyancsak az ezredforduló környékére evezünk. Akik komolyabban foglalkoznak a magyar filmekkel - és betéve tudják az információkat -, azok, ha azt mondom, hogy 2000, valamint Stohl András, már önként ugranának a vízbe, képzeletbeli csónakunkból.
És hogy miről van most szó? A Meseautóról. Ami a hazai filmgyártás azon ördögi oldalának esett áldozatul, miszerint érdemes, és kell a régi klasszikusokat újraforgatni, és modern, ugyanakkor gyalázatos köntösbe a mozikba lökni, hogy aztán ország-világ a csodájára járjon a szégyennek. Gaál Béla 1934-es klasszikusa képes volt nevettetni, elhitetni az emberrel, hogy bármi megtörténhet a világban, még a szegényekkel is. Műve könnyed volt és szórakoztató, a remake azonban nem az. Ripacskodás, ötlettelenség, valamint - ha nem is szándékosan - az eredeti sárba tiprása köszön vissza a képkockákról, amik kínzó lassúsággal peregnek, miközben a néző egyfolytában azon gondolkozik, hogy ez megint miért kellett?
